Átcuccoltunk Ausztráliába – Auszi’01

A 2013 ősze óta történt események tematikus beszámolója.

MEGÉRKEZÉS AUSZIBA (AUSZTRÁLIÁBA)

2013. szeptember 28-án éjszaka landolt a gépünk a perthi repülőtéren. Igen fáradtak voltunk.

A 27 órás utazás egy nem egészen 2 éves sajtkukaccal már eleve félelmetesnek tűnt. Valahogy mégis túléltük, sőt könnyebb volt, mint hittük, mivel Toma nagyon jól viselte. A repülőn a lábunknál a földön játszott, illetve az ölünkben aludt (bejött a „rumos kóla” ).

A reptér kijáratánál hosszú sor fogadott minket, taxira várt mindenki. Beálltunk a sorba a hatalmasra púpozott poggyászkocsik közé a mindössze 3 db bőröndünkkel.

Mögöttünk egy házaspár, egy Toma korú kislánnyal. Beszélgetni kezdtünk velük, majd megadták a telefonszámukat, ha bármi segítség kell, szóljunk.

Paola kolumbiai és Elmar német + a kis „mix”: Annamaria, akinek itt épp szülinapja van, s Toma köszönti. Velük azóta is kapcsolatban vagyunk, mert tényleg sokat segítettek nekünk a kezdetekkor.

Ebben a házban laktunk 1 évig, balra a fától alig látni az erkélyünket a 3. emeleten. AVilla Medici felirat senkit ne tévesszen meg, ez egy sima társasház.

Azóta már kiköltöztünk a partra. Ez volt a közvetlen környékünk. A Swan folyót látjátok, bevezették a házak közé. Ide még a delfinek is beúsznak időnket, nem kis csodálatunkra.

AMI FRANK MUNKAKERESÉSÉT ILLETI

Hát nem volt szimpla ügy. Bár az interneten hemzsegtek a megfelelőnek látszó ajánlatok, a startra mégis csak márciusban került sor. Miért? Először azért, mert több mint 2 hónapot vártunk a jogosítványunkra, ami egyben a személyi és a lakcímbejelentő is. Ezen okmányok nélkül komoly beosztást megpályázni elég reménytelen.

Bár az itteni hivatali ügyintézésre pont a gyorsaság és egyszerűség a jellemző – hihetetlen jól szervezett az államigazgatásuk, de minden másban iszonyú lassúak –, e kivételes esetben állatira elhúzódott az ügy. Mint utólag kiderült, ideiglenes okmányokat kérhettünk volna, de erről túl későn kaptunk tájékoztatást.

December közepére végre kezünkben voltak a papírjaink, de ekkor itt a napfényes Ausztráliában beköszöntött a szieszta. Szabadságra ment a város.

Amúgy is elég kényelmes népek – európai szemmel már-már lusták –, lassan döntenek és cselekednek, hát még nyaraló szezonban. Tapintatosan jelezték az itteniek, hogy ilyenkor kár is önéletrajzokat küldözgetni.

Nos, innentől kezdve komoly pénzösszegektől szabadultunk meg, de ez nem tört le minket, elfogadtuk a helyzetet.

Örültünk, hogy van elég tartalékunk. Csavarogtunk, megnéztük, amit lehetett, de leginkább csak hevertünk a parton a forró homokban… (Franknek januárban, nekem februárban jelentkeztek a felfekvés első tünetei.)

És a Toast Kávézó. Itt is sokat “evett minket a fene”. (Gyakorlatilag második otthonunknak érezzük a bejárattól jobbra levő asztalt, s Pierre-t, a pincért első számú bizalmasunknak.)

A kávézó terasza az öbölre néz. Minden délután itt ücsörögtünk, dumáltunk, kávéztunk és bámultuk az érkező és induló hajókat, átvonuló felhőket… (Tomát is csak egészen ritkán veszítettük szem elől és ez ügyben is sokat köszönhetünk Pierre-nek.)

Thanks Pierre!

A következő bejegyzésből címszavakban:

• Megismerkedtünk sok emberrel, magyarokkal is.
• Exkluzív. De miből él Richard?
• Aztán
• Munka

Tehát folytatás következik…