Sydney
Márciusban Sydneyben töltöttünk pár napot. Frank már járt itt, ismerte a várost és állította, hogy
Sydney olyan "boogie" hely, tetszeni fog nekem. És tényleg! Sydney-nek van stílusa. Az első
olyan város Ausziban, amire tudom használni ezt a jelzőt. A kikötő a Queen Mary-vel, a híd és az
Operaház panorámája valóban kivételes. Napsütésben meg pláne.
Kisgyerekkel a városnézést meg lehet próbálni, mint zsúrkocsiról a hátra szaltót....szóval nem kell
nagyot álmodni... de azért nagyjából sikerült megismernünk Sydney természetét.
Bejártuk a belvárost, átmentünk pár gyünyörű kertvárosi részen (suburb-ön) és kompoztunk (ferry) Manly-be, ami egy elég tuti része Sydneynek.
Aztán ellátogattunk a hires-neves Taronga állatkertbe, amiben működik egy libegő, ami részben átszeli az
állatkertet, és ahonnan fantasztikusan jól rálátni a városra.
Jómagam nem szeretek állatkertekbe járni, mert nyomaszt, hogy fogva tartják az állatokat.....de ha
furcsa mód, valamilyen állatnak születtem volna és választhatnék, hogy melyik állatkertbe kerüljek,
biztos "azt mondanám": Jól van parasztok, akkor vigyetek Sydneybe!
A lenti képek a libegő kabinjában készültek, alattunk pár méterre az elefántok sétálgattak.
És a kabinban még utazott velünk 3 db füves kamasz, akik legalább akkora látványosság voltak,
mint a panoráma. Arcukat az ablakához nyomva mosolyogtak és bámultak lefelé, csodálták az
állatkertet, a nyüzsgést és időnként hangosan megjegyezték: Jéé! Emberek!....Invitáltuk volna
őket, hogy tartsanak velünk de valószínűleg aznap zárásig maradtak a fülkében.
Szerettünk a cityben sétálni, mert sokkal barátságosabb, mint pl. Melbourne cityje. Biztos azért is
van így, mert a parton fekszik. Sydney csupa kis öböl, apró sziget és a rengeteg hajó és
régivágású komp jövés-menése a kikötők között, sajátsàgos hangulatú, olyan makett vagy
filmszerű. Tényleg beugrik az embernek Velence....ja, persze...kicsit kevés ez hozzá képest, de
bizony mégis megdobban a szív....kivéve, mikor egy ekkora hajó kúszik be az öbölbe, mert az
elsőre legalább olyan valószínűtlen látvány, mint az RTL Klub sztár csapatában az opponálható
hüvelykujj-eszközhasználat, valamint az előre néző tekintet.
Kávéztunk a La Renaissance-ben, ami állítólag megnyerte a déli félteke legjobb cukrászdájának
díját. Az árak alapján ez valószínűleg igaz.
Ha minden város egy nő, akkor Sydney az, akinek nincs életkora. Értelmes, optimista,
természetes, ápolt. Nem jár manikűröshöz, mint Párizs és irodalmi estekre sem, viszont többet
sportol és otthon van a természetben. Nincsenek elegáns cuccai, mint Londonnak, inkább lezser s mert nem hiú, csak ritkán néz tükörbe. Rómához képest csendes természetű, de mindíg
derűs és kiszámítható. Az önbizalommal teli New Yorkhoz képest pedig szerény, de nem szürke és
főleg, nem unalmas. Egyszerűen és közvetlenül él. Nem posztolgatja magát, mert szabad és mert
jó az ízlése... és mégis nagyon sokan ismerik és szeretik. Biztos nyerő, aki nincs versenyben.
Exkluzív/ A zseniális ötlet
Az enyém volt. Béreljünk bicót ha megérkezünk, azzal járjuk be a várost!
A bicókölcsönzős fiú egy végtelenül kedves srác volt, aki adott nekem egy rendkívül kényelmetlen
és kicsi kerékpárt, amin rosszul volt beállítva a kormány és az ülés és amely kerékpárnak
konkrétan nem volt súlya. Nem tudom, hogy ez miért csak induláskor tűnt fel, amikor már mindent
lezsíroztunk vele.
Ültem azon a bicón, mint valami Alice csodaországban utóérzésben, egy szteroidoktól túlnőtt
kacskaszarnyú alumínium lepkén, ami ki akart alólam röppenni.
Fehér arccal, inogva gurultam
Frank után a szűk, meredek és macskaköves!!!!!! úton a kölcsönzőtől távolodva. Tudtam, hogy a
fiú a kapuból még néz a kedves magyar család után. Kértem az Urat, csak a kanyar után vágjam
oda magam.
....45 perc véres verítékkel átitatott tekerés után be kellett lássuk, nem hogy bicóút nincs a
belvárosban és környékén de vízszintes útszakasz sem. (Emlékszel a San Francisco utcáira?)
Frank húzta Tomát a csomagokkal együtt a kiskocsin, majd meggebedt...
Első utunk a Bond-ba vezetett.
Itt volt egy csendes partszakasz, ahol végre leszállhattunk a nyeregből és Tomától pár méterre
eltávolodva káromkodhattunk. Aztán Frank leült a stég szélére és "utolsó mondatok" vicceket talált
ki, én meg lesétáltam egészen a vízhez.
Megállapítottam, hogy olyan messze van még a szállásunk, mint mély dekoltázstól az elegancia és
kb. annyira fogjuk élvezni az előttünk álló túrát, mint egy gyökértömést. És tippeltem, hogy másnap
vajon kapunk- e vissza valamennyi dollárt, ha idő előtt adjuk át a bicókat...és akkor, kb. ebben a
pillanatban ráléptem egy hatalmas algás sziklára és olyat estem hátra, mint senki a YouTube- on a
"mûkorcsolya bakik best of" videókon.
Bal tenyeremet szétvágdosták az apró kövek, a jobb csuklóm megzúzódott...., de fájdalmaimat
legyőzte a vak düh, amikor Frank oda futott és láttam, hogy könnyezik a röhögéstől. Többé nem
szólítom őt a nevén.
Betadin, kötszer, csuklószorító ....bicóra fel, indul tovább a gyászmenet.
Néztek minket az emberek, ahogy hajtunk a járdán a tömegben. Az auszik udvariasan
mosolyogtak...a többiek szemmel vertek. Egy holdvilág képű kínai pasas oda is kiabált Franknek,
hogy : Ti honnan jöttetek?
Ha megtudtam volna állni, szívesen válaszoltam volna neki, meg érdeklődtem volna tőle, hogy
tudja e, hogy akkora a feje, hogy jegyzik... de erre a kínai - magyar barátságot megerősíteni
hivatott párbeszédre, nem volt lehetőségem menekülés közben.
Vagy másfél órát tekertünk, szinte végig dombnak fölfelé....Mire a szálláshoz értünk, túl voltunk a
holtponton, a minden mindegy állapotában becelláztunk és gátlástalanul megfürödtünk a tulaj,
tőlünk lekerített medencéjében. Toma valószínűleg bele is pisilt.
Frank másnap nem tudom miképpen de rábeszélt, hogy az állatkertbe még menjünk bicóval és
csak utána szabaduljunk meg tőlük. Már reggel 30 fokot mutatott a hőmérő, mikor elindultunk a
célállomásra, amit a város egy másik dombjának tetejére építettek. A kezeim fájtak az eséstől, a
hátam a béna bicótól...egy komp utat is igénybe kellett vennünk... Ti azt tudtátok, hogy a komp
rámpájának kapuján nem fér át egy gyerekhordozó kiskocsi?!
A megtömött komp kb. 10 perc
késéssel indult, mire Frank le tudta kapcsolni a bicóról a kiskocsit és akkorra már tökig olajosan
átrángatta azt a hajó hídon. Ez mindig élmény 40 fokban, sisakban, 250 nézővel a fedélzeten.
Az újabb másfél órás út folyamán, Frankkel együtt kettőnknek összesen 4 halálközeli élményben
volt részünk. Ennek okai között volt kétszeri végelgyengülés, egy hőguta és egy hisztériás
neurózisban meghíúsult öngyilkossági kísérlet. Tomának összesen egy AHA élményben volt része,
amikor megtalálta a ropiját az ülése alatt.
Miután megérkeztünk és kifizettük a kasszánál egy márkás sportcipő árát, megtekintettük a
narkolepsziás oroszlánokat, melankóliás majmokat, reumás krokodilokat és orrszarvúakat, az
agorafóbiás elefántokat, a láthatatlan kígyókat meg a három marihuanás fiatalt.... végre
elindulhattunk leadni a bicókat...és végre lefelé gurultunk. Végig! Vagy fél órán át. Leírhatatlan
élmény volt. Násztáncot jártunk a széllel, belecsókoltunk a Nap-ba, rózsaszírmok hullottak
arcunkba, felcsendült Andrea Bocelli ( Celine Dion nélkül), megbocsátottuk a világnak Keith Urbant
és újra gondoltuk a kis iskoláskori bolti lopásainkat....Frank annyira megrészegült a " lét elviselhetetlen könnyűségétől", hogy az amúgy is egyre begyorsuló bicóját őrülten tekerni kezdte.
Toma hátul mosolygott vissza rám a kanyarban, aztán csak távolodtak mindenkitől...földön túli
pillanatok voltak. Majdnem felröpültek. Néztem utánuk s a régi szép időkre gondoltam, mikor
Lance Armstrong megnyerte a bármelyik Tour de France-ot, fél lityi EPO-val a vérében. Micsoda
idők voltak gyerekek! Micsoda idők!