Átcuccoltunk Ausztráliába – Auszi’17

Sydney

Márciusban Sydneyben töltöttünk pár napot. Frank már járt itt, ismerte a várost és állította, hogy Sydney olyan "boogie" hely, tetszeni fog nekem. És tényleg! Sydney-nek van stílusa. Az első olyan város Ausziban, amire tudom használni ezt a jelzőt. A kikötő a Queen Mary-vel, a híd és az Operaház panorámája valóban kivételes. Napsütésben meg pláne.

                       

Kisgyerekkel a városnézést meg lehet próbálni, mint zsúrkocsiról a hátra szaltót....szóval nem kell nagyot álmodni... de azért nagyjából sikerült megismernünk Sydney természetét. Bejártuk a belvárost, átmentünk pár gyünyörű kertvárosi részen (suburb-ön) és kompoztunk (ferry) Manly-be, ami egy elég tuti része Sydneynek.

                              

Aztán ellátogattunk a hires-neves Taronga állatkertbe, amiben működik egy libegő, ami részben átszeli az állatkertet, és ahonnan fantasztikusan jól rálátni a városra. Jómagam nem szeretek állatkertekbe járni, mert nyomaszt, hogy fogva tartják az állatokat.....de ha furcsa mód, valamilyen állatnak születtem volna és választhatnék, hogy melyik állatkertbe kerüljek, biztos "azt mondanám": Jól van parasztok, akkor vigyetek Sydneybe!

A lenti képek a libegő kabinjában készültek, alattunk pár méterre az elefántok sétálgattak. És a kabinban még utazott velünk 3 db füves kamasz, akik legalább akkora látványosság voltak, mint a panoráma. Arcukat az ablakához nyomva mosolyogtak és bámultak lefelé, csodálták az állatkertet, a nyüzsgést és időnként hangosan megjegyezték: Jéé! Emberek!....Invitáltuk volna őket, hogy tartsanak velünk de valószínűleg aznap zárásig maradtak a fülkében.

Szerettünk a cityben sétálni, mert sokkal barátságosabb, mint pl. Melbourne cityje. Biztos azért is van így, mert a parton fekszik. Sydney csupa kis öböl, apró sziget és a rengeteg hajó és régivágású komp jövés-menése a kikötők között, sajátsàgos hangulatú, olyan makett vagy filmszerű. Tényleg beugrik az embernek Velence....ja, persze...kicsit kevés ez hozzá képest, de bizony mégis megdobban a szív....kivéve, mikor egy ekkora hajó kúszik be az öbölbe, mert az elsőre legalább olyan valószínűtlen látvány, mint az RTL Klub sztár csapatában az opponálható hüvelykujj-eszközhasználat, valamint az előre néző tekintet. 

Kávéztunk a La Renaissance-ben, ami állítólag megnyerte a déli félteke legjobb cukrászdájának díját. Az árak alapján ez valószínűleg igaz.

Ha minden város egy nő, akkor Sydney az, akinek nincs életkora. Értelmes, optimista, természetes, ápolt. Nem jár manikűröshöz, mint Párizs és irodalmi estekre sem, viszont többet sportol és otthon van a természetben. Nincsenek elegáns cuccai, mint Londonnak, inkább lezser s mert nem hiú, csak ritkán néz tükörbe. Rómához képest csendes természetű, de mindíg derűs és kiszámítható. Az önbizalommal teli New Yorkhoz képest pedig szerény, de nem szürke és főleg, nem unalmas. Egyszerűen és közvetlenül él. Nem posztolgatja magát, mert szabad és mert jó az ízlése... és mégis nagyon sokan ismerik és szeretik. Biztos nyerő, aki nincs versenyben.

Exkluzív/ A zseniális ötlet 

Az enyém volt. Béreljünk bicót ha megérkezünk, azzal járjuk be a várost!

A bicókölcsönzős fiú egy végtelenül kedves srác volt, aki adott nekem egy rendkívül kényelmetlen és kicsi kerékpárt, amin rosszul volt beállítva a kormány és az ülés és amely kerékpárnak konkrétan nem volt súlya. Nem tudom, hogy ez miért csak induláskor tűnt fel, amikor már mindent lezsíroztunk vele. Ültem azon a bicón, mint valami Alice csodaországban utóérzésben, egy szteroidoktól túlnőtt kacskaszarnyú alumínium lepkén, ami ki akart alólam röppenni. 

 Fehér arccal, inogva gurultam Frank után a szűk, meredek és macskaköves!!!!!! úton a kölcsönzőtől távolodva. Tudtam, hogy a fiú a kapuból még néz a kedves magyar család után. Kértem az Urat, csak a kanyar után vágjam oda magam. 

....45 perc véres verítékkel átitatott tekerés után be kellett lássuk, nem hogy bicóút nincs a belvárosban és környékén de vízszintes útszakasz sem. (Emlékszel a San Francisco utcáira?) Frank húzta Tomát a csomagokkal együtt a kiskocsin, majd meggebedt... 

Első utunk a Bond-ba vezetett. Itt volt egy csendes partszakasz, ahol végre leszállhattunk a nyeregből és Tomától pár méterre eltávolodva káromkodhattunk. Aztán Frank leült a stég szélére és "utolsó mondatok" vicceket talált ki, én meg lesétáltam egészen a vízhez.

Megállapítottam, hogy olyan messze van még a szállásunk, mint mély dekoltázstól az elegancia és kb. annyira fogjuk élvezni az előttünk álló túrát, mint egy gyökértömést. És tippeltem, hogy másnap vajon kapunk- e vissza valamennyi dollárt, ha idő előtt adjuk át a bicókat...és akkor, kb. ebben a pillanatban ráléptem egy hatalmas algás sziklára és olyat estem hátra, mint senki a YouTube- on a "mûkorcsolya bakik best of" videókon. 

Bal tenyeremet szétvágdosták az apró kövek, a jobb csuklóm megzúzódott...., de fájdalmaimat legyőzte a vak düh, amikor Frank oda futott és láttam, hogy könnyezik a röhögéstől. Többé nem szólítom őt a nevén. 

Betadin, kötszer, csuklószorító ....bicóra fel, indul tovább a gyászmenet. 

Néztek minket az emberek, ahogy hajtunk a járdán a tömegben. Az auszik udvariasan mosolyogtak...a többiek szemmel vertek. Egy holdvilág képű kínai pasas oda is kiabált Franknek, hogy : Ti honnan jöttetek? 

Ha megtudtam volna állni, szívesen válaszoltam volna neki, meg érdeklődtem volna tőle, hogy tudja e, hogy akkora a feje, hogy jegyzik... de erre a kínai - magyar barátságot megerősíteni hivatott párbeszédre, nem volt lehetőségem menekülés közben. 

Vagy másfél órát tekertünk, szinte végig dombnak fölfelé....Mire a szálláshoz értünk, túl voltunk a holtponton, a minden mindegy állapotában becelláztunk és gátlástalanul megfürödtünk a tulaj, tőlünk lekerített medencéjében. Toma valószínűleg bele is pisilt. 

Frank másnap nem tudom miképpen de rábeszélt, hogy az állatkertbe még menjünk bicóval és csak utána szabaduljunk meg tőlük. Már reggel 30 fokot mutatott a hőmérő, mikor elindultunk a célállomásra, amit a város egy másik dombjának tetejére építettek. A kezeim fájtak az eséstől, a hátam a béna bicótól...egy komp utat is igénybe kellett vennünk... Ti azt tudtátok, hogy a komp rámpájának kapuján nem fér át egy gyerekhordozó kiskocsi?!
A megtömött komp kb. 10 perc késéssel indult, mire Frank le tudta kapcsolni a bicóról a kiskocsit és akkorra már tökig olajosan átrángatta azt a hajó hídon. Ez mindig élmény 40 fokban, sisakban, 250 nézővel a fedélzeten. 

 Az újabb másfél órás út folyamán, Frankkel együtt kettőnknek összesen 4 halálközeli élményben volt részünk. Ennek okai között volt kétszeri végelgyengülés, egy hőguta és egy hisztériás neurózisban meghíúsult öngyilkossági kísérlet. Tomának összesen egy AHA élményben volt része, amikor megtalálta a ropiját az ülése alatt. 

Miután megérkeztünk és kifizettük a kasszánál egy márkás sportcipő árát, megtekintettük a narkolepsziás oroszlánokat, melankóliás majmokat, reumás krokodilokat és orrszarvúakat, az agorafóbiás elefántokat, a láthatatlan kígyókat meg a három marihuanás fiatalt.... végre elindulhattunk leadni a bicókat...és végre lefelé gurultunk. Végig! Vagy fél órán át. Leírhatatlan élmény volt. Násztáncot jártunk a széllel, belecsókoltunk a Nap-ba, rózsaszírmok hullottak arcunkba, felcsendült Andrea Bocelli ( Celine Dion nélkül), megbocsátottuk a világnak Keith Urbant és újra gondoltuk a kis iskoláskori bolti lopásainkat....Frank annyira megrészegült a " lét elviselhetetlen könnyűségétől", hogy az amúgy is egyre begyorsuló bicóját őrülten tekerni kezdte. 

  Toma hátul mosolygott vissza rám a kanyarban, aztán csak távolodtak mindenkitől...földön túli pillanatok voltak. Majdnem felröpültek. Néztem utánuk s a régi szép időkre gondoltam, mikor Lance Armstrong megnyerte a bármelyik Tour de France-ot, fél lityi EPO-val a vérében. Micsoda idők voltak gyerekek! Micsoda idők!